Emlék a jövőből

Van egy (visszatérő) álmom

Az élet sorsfordító erőpróbáit, történésük idején, nem mindig adományként fogadjuk. Általában később derül ki, hogy mire is jó a megélt helyzet. Íme az egyik, fiatalabb éveimből.

Én még voltam „igazi” sorkatona, koromnál fogva az EU-nál eggyel előbbi időszakban. Igaz, előfelvételis és azt a bizonyos 11 hónapot is a sportszázadban húztam ki, de voltam. Néha előjönnek a megszépült emlékek. Biztosan nem véletlen, hogy éppen most és éppen ez. Mint hivatásos sportolók nem a nevelő hatású kiképzéseken és a szellemileg még nevelőbb szemináriumokon fáradtunk el, mint a Varsói Szerződés többi katonája (bocs, honvédje), hanem az edzéseken. Utáltak is bennünket emiatt a többiek, de hát minden kivételezettség ősi módon vált ki ellenszenvet a társainkból. Mivel a helyzetemmel nem okoztam senkinek méltatlan hátrányt, nem zavart. Arról sem mi tehettünk, hogy jól átgondolt szívatásból (katonai szakkifejezés sic.), a sportszázad segéderői (szlengesen csicskái), a kényszeresen bevonultatott ún. C és D kategóriás értelmiségiek voltak (ti. szabványon kívüli művészek, lelkészek, filozófusok, irodalmárok és effélék). A legnagyobb bűnük az volt, hogy megszülettek és nem voltak alkalmasak kiképezhető élő erőnek, de átnevelhető szocialista embertípusnak igen. Különben minden népgazdasági haszon nélkül fogyaszthatták volna a drága ellátmányt. Volt még egy gond velük. Pimasz módon, szabályellenesen gondolkodni is szoktak, sőt beszélni is. Persze, erre az esetre ott volt javító-nevelő célzattal a futkosó (katonai büntetés-végrehajtó).

De ne kalandozzunk messzire! Ha jól bántunk a hozzánk beosztott bajtársakkal, mi is jól jártunk, mert olyan mélységekbe-magasságokba eljuthattunk a szellemi fejlődésben, ami a mai napig is kamatozik. Például nem izmosodott el az agyunk. Az esti beszélgetések során tágult a világ, de a pupillánk is a tanításaiktól. Volt egy kétméteres, kétdimenziós bölcsész (csontra hízott, mint a bengáli kecske) a csapatban, aki a művelt emberiség valaha alkalmazott, különleges nyuvasztási- és kivégzési módszereit gyűjötte-kutatta-elemezte és bennünket is ezzel traktált, ha kíváncsiak voltunk rá. Minden este egy újabbal. A rengeteg, csakis az emberi agyi tevékenység által születhetett módszerek közül volt egy, amitől tartósan nem tudtam aludni és az utóbbi időben gyakran eszembe jut. Remélem, előbb-utóbb rájövök, miért?

Tehát, utazzunk el képzeletben az ókori Perzsiába és ismerkedjünk meg egy rendkívül olcsó, környezetbarát, ökológikusan és etológikusan is zseniális elparentálási módszerrel. Abban az időben, például Dareiosz idején, megszületett az ítélet, mindjárt a végleges (nem volt annyi sztárügyvéd, ombudsman, jogvédő meg jogállam stb.), valószínűleg diktatúra volt, és a rendszerellenes vagy rend-ellenes elkövetőnek meg kellett halnia, mégpedig a szakrális teknőhalál által. Ehhez eszközként egy, a test méreteihez igazodó fa ládikó is elegendő volt. Természetesen nem a legdrágább libanoni cédrusokból (azokból hadihajók készültek), de kényelmesen kibélelve, hogy kellemes legyen benne a fekvés. Az elítéltet meggyőzték arról, hogy önként helyezkedjen el a koporsóra vagy inkább gyerekfürösztő teknőre emlékeztető ideiglenes lakóegységben (minden csak átmeneti), más választása úgysem lehetett. Ellenállás esetén, kilátásba helyeztek bizonyos instrumentális pszicho analitikai segítséget, így a gyors együttműködés tűnhetett a legcélravezetőbbnek. Ezután szelíden rácsukták a betétes láda tetejét. (A garantált együttérzést élethosszig tartó hitelbe adták az elparentálási szakemberek.) Első intézkedésként, hogy ne legyen sötétben a szegény bűnös, - mert az olyan nyomasztó -, a fej magasságában már korábban kivágtak egy égre néző kis ablakot az elmés komposztálón. Csoda mindig történhetett. A biztonság kedvéért szögekkel rögzítették a fedelet, így a bedobozolt, akkor sem tudott kijönni, ha ki kellett volna… A kiemelt projektnek aztán elkezdődött a megvalósulási szakasza. Folytatásként valami alkalmas félárnyékba tették a projekt tárgyát és alanyát, pontosan tájolva, hogy a nap járása ne legyen zavaró a benne viszonylag szorosan fekvőnek. Hogy ne éhezzen-szomjazzon, gondoskodtak a táplálásáról is. Válogatni lehetett az ételekből (talán volt valami versenytárgyalás a beszállítókkal), de visszautasítani a tudományosan kiszámított és a bélműködést is rendben tartó adagokat, nem. Erről a korábban említett, instrumentális pszicho analitikai módszerekkel gondoskodtak (ezek még nem voltak olyan humánusak, mint a manapság alkalmazott Rábeszélőgép). Nem nehéz elképzelni, mi történhetett ezek után. A Természet tette a dolgát, ahogy ma is teszi és a biológiai sokféleség segítségével –esetünkben ezek voltak a legyek–, fegyelmezetten lebontotta a kedvezményezettet. (Tudni illik megetették-megitatták, őrizték-ellenőrizték, meghallgatták-lehallgatták és még nem is neki kellett hozni a teknőt, amiben összkomfortosan megnyuvadt.) A hiánypótlást és a sok évre visszamenő utóellenőrzéseket ebben a korban nem ismerték, de nem is volt rá szükség. A teknőhalálnál biztosabb, humánökológiailag tökéletesebb módszer nem volt. (Eleink még tudományos ismeretek nélkül, tapasztalatból ágyaztak meg napjaink fenntartható fejlődésének. Ugyanakkor voltak már olyanok, akik epedve vágytak a nyitott társadalomra, ahol nem szögezik élő emberre a ládatetőt, elég csak kinyitni a laptopot, vagy a bankfiókot. A soros pályázatírók és kiírók nevében is köszönjük!)

Tanult barátaimnak, augusztus 20-án, az Ökológiai Túllövés Napján (minő szerencsétlen egybeesés), elmondtam ezt a történetet, amitől egy ideje újból nem tudok jól aludni. Megnyugtattak, hogy ilyen csak az ókorban fordulhatott elő, lehet, akkor is csak kitalálták. Ma már jobb korban és biztonságosabb szerveződésben élünk. Emiatt nyugodtan alhatok.

Megpróbáltam, nem sikerült. Pedig megkérdeztem, orvosomat is, meg gyógyszerészemet is. Hiába. Egy kicsit aggódom. Valaki tudna segíteni?

Agostyán, 2013. szeptember 1.

Czumpf Attila